Környékbeli települések
Zalaszentgrót
A településhez tartozó Csáfordon jelentős rézkori leleteket találtak. A Zalaszentgrót területén folyó régészeti ásatások során kelta leletekre bukkantak, ám valószínűleg állandó kelta település nem volt itt.
A római időkből sok lelet származik a város területéről, amely okot ad arra a feltételezésre, hogy itt lehetett a Savariától 30, Mogetianától pedig 25 mérföldre lévő Maestriana település.
A honfoglalást követően a környék a Türje nemzetséghez tartozott.
Az 1299-ben már felépült vár és környéke rendkívül sokszor váltott gazdát az elkövetkező évszázadokban.
Az 1550-es évektől egyre több török támadást vert vissza a helyi vár, amelyet Kanizsa 1600-as eleste után végvárrá alakítottak át, mely később a Rákóczi-szabadságharc egyik fontos színhelye lett. A várat 1710-ben vettek be a császári csapatok és később le is romboltatták.
A 18. században kezdett fellendülni a település gazdasága: iparosok, kézművesek települtek ide. Akkori birtokosa, gróf Batthyány Ferenc rendelete alapján több utca, új híd épült, megindult a környező mocsarak lecsapolása. 1830-ban mezővárosi rangra emelkedett, 1854-ben saját jegyzőséget kapott. 1867-ben posta, 1883-ban távírda épült, illetve megindult a helyi kórház építése is. 1887-ben vált járási székhellyé, ahova 1892-ben érkezett meg az első vonat Türje felől, majd 1895-ben már Balatonszentgyörgy községgel is vasúti összeköttetésben állt. 1896-ban óvoda létesült, illetve bevezették a telefont a településre.
A sok áldozatot követelő I. világháborút követően épült ki a nagyközség élelmiszeripara: gyümölcsfeldolgozó, tejüzem létesült itt. A II. világháború ismét súlyos terhet jelentett, 262 fő polgári áldozat volt, köztük sok zsidó, akiket koncentrációs táborokba hurcoltak.
A II. világháború idején lengyelek százai kerültek a községbe, ahol szeretetet, második családot, barátokat találtak. Ugyanis 1939-1945 között itt nagy lengyel menekülttábor működött. Egykori lakói közül többen a községben találtak feleséget, vagy éppen férjet. Emiatt a község gyakori vendége volt id. Antall József menekültügyi kormánybiztos, a későbbi miniszterelnök édesapja, dr. Beresztóczy Miklós prelátus, Serédi Jusztinián bíboros-hercegprímás titkára, valamint a budapesti Lengyel Intézet vezetői – prof. dr. Zbigniew Załęski és Zdzisław Antoniewicz, valamint Angelo Rotta érsek, pápai nuncius. A menekülttábor parancsnoka régi vágású katonatiszt, Hajdú István százados volt, mellesleg Keresztury Dezső akadémikus, író, későbbi közoktatási miniszter unokabátyja. Mindketten meggyőződéses kisgazdák és nagy lengyelbarátok voltak.
A II. világháborút követő időszakban komoly fellendülés indult útjára. A helyi élelmiszeripar nagymértékben fejlődött. 1950-ben Kisszentgrótot, majd 1963-ban Aranyodot és Tüskeszentpétert a településhez csatolták. Végül 1984-ben Csáford, Tekenye, Zalaudvarnok és Zalakoppány beolvasztása után létrejött Zalaszentgrót város.
A rendszerváltást követően a gazdasága jelentősen átalakult, megszűnt a helyi tégla- és sajtgyár, építőipari szövetkezet, és még több munkahely, ellenben megnyílt egy éti csiga feldolgozó, mely révén nemzetközi hírnévre tett szert Zalaszentgrót. Újjáépült a belváros, renoválták a városi emlékeket, majd 2001-ben termálfürdő nyitotta meg kapuit, mely 2005-ben egy fedett fürdővel bővült.
Keszthely
Az emberi élet első nyomai a város környékén az újkőkorból valók. Feltehetően már korábban is élhetett erre ember, de vízparti telepeinek maradványait jelenleg a Balaton borítja. A Kr. e. 6. évezredben az addigi gyűjtögető, halász-vadász életmódról áttértek az ott élők a termelő életformára, a földművelésre és az állattartásra. Így hogy hosszabb-rövidebb ideig lakott állandó települések jöttek errefelé létre. A város különböző területein kerültek elő régészeti leletek, ám három jól elkülöníthető települési góc volt több korszakban lakott, illetve szolgált temetkezési helyül. A város határának északi részén, a Dobogó-domb környékén, a város mai területén, illetve délre, Fenékpuszta környékén figyelhetők meg ezek a települések. E lelőhelyek egy, a balatoni átkelőhöz vezető, észak-dél irányú távolsági kereskedelmi út nyomvonalát jelölik ki. A kereskedelemnek több tárgyi bizonyítékát találták erre, mint az újkőkori lelőhelyekről ismert obszidiánpengék vagy a Fenékpusztán egy középső rézkori kultikus épületben talált, a Földközi-tenger vidékéről származó triton csigakürt. A földművelés és az állattartás azonban nem fedezte az itt élők teljes szükségletét, így a gyűjtögetés, a vadászat és a halászat továbbra is fontos szerepet játszhatott. Ennek bizonyítékaként csaknem 2 m mély tőzeg alól kerültek elő Fenékpusztán egy késő rézkori, nyílt vízi halászkunyhó tárgyai.
Az őskor különböző időszakaiban elsősorban délről betelepedő törzsek pontos nevét nem ismerjük, megkülönböztetésükre jellegzetes tárgyaikról, díszítésmódjukról, első lelőhelyükről, elterjedési területükről elnevezett kultúrákba sorolja őket a tudomány. Az újkőkori vonaldíszes kerámia kultúrájának második fázisát egy Zsidi út menti telepről keszthelyi csoportnak nevezik. A középső rézkor anyagi műveltsége pedig a Keszthely környéki lelőhelyek alapján kapta a Balaton-Lasinja kultúra elnevezést.
Az egyes időszámítás előtti időszakokban eltérő számban voltak jelen települések. A legsűrűbben a Kr. e. 12. századtól, a bronzkor végén az ún. urnamezős kultúra ideje alatt lakták a város környékét. A Kr. e. 7. században induló korai vaskorban a Zala-völgy alsó szakasza lakatlanná vált, ám a késő népvándorláskoráig a legfontosabb nyugat-balatoni átkelőként szolgáló fenékpusztai átkelőnek köszönhetően a város térsége lakott maradt. A Kr. e. 4. században érkeztek a területre a kelták, akik a Dunántúl északi felét a Balaton vonaláig hódították meg. Széles körben elterjesztették a vas használatát, amelyből már nemcsak fegyvereket és ékszereket, de használati eszközöket, szerszámokat is készítettek, nevükhöz fűződik a lábbal hajtott fazekaskorong meghonosítása. Élénk kereskedelmi kapcsolatot tartottak fenn Itáliával és a Balkánnal, görög mintára ezüstpénzt vertek.
Héviz
Hévízen található a világon egyedülálló természetes tőzegmedrű gyógytó. A fürdőhely története már a történelem előtti korokba nyúlik vissza. A Hévízi-tó gyógyító hatása már valószínűleg a rómaiak által is ismert volt, erre utalnak a búvárok által az 1980-as évek elején a tóból gyűjtött pénzérmék és a tó környékén talált oltárkő. A népvándorláskori leletek is arra utalnak, hogy az erre megfordult germán és szláv népesség is használta a tavat. Hévíz írásos említése első alkalommal egy 1328-ból származó oklevélben történik, amikor a települést locus vulgarites Hewyz dictus-ként említik. Az első tanulmány a tóról 1769-ben jelent meg, Szláby Ferenc munkája. A fürdő létrehozásában/kialakulásában fontos szerepet játszottak a Festeticsek, akiknek a birtokába a 18. század közepén került a forrás és környéke. A fürdőélet felvirágozása legfőképpen gróf Festetics (I.) Györgynek köszönhető. Aki céltudatosan építette ki a fürdőtelepet.
1992. május 1-jén városi címet kapott.
A város fejlődését a turizmusra alapozza. A KSH adataiból kitűnik, hogy Budapest után Hévízen a második legtöbb az eltöltött vendégéjszakák száma. Népszerűségét természetesen elsősorban a területén található gyógyító hatásáról is ismert tónak köszönheti. A mára már több mint 200 éves fürdőhagyományokkal rendelkező gyógyhelyet évente több százezer turista keresi fel. A nemzetközi vendégforgalom további növekedése várható, hiszen egyre több turista érkezik a közeli sármelléki repülőtérre.
Hévíz a Magyar Fürdővárosok Országos Szövetségének tagja.
Zalaszentlászló
Története Nevét Szent László királyról kapta.
1977-ben hozzácsatolták a szomszédos Gyülevész községet.
A magyarországi Szentlászló nevű települések létrehozták a Szentlászló Szövetséget.
2002. június 8-án Szentlászló nevű Kárpát-medencei települések kétnapos találkozójára került sor a közép-zalai Zalaszentlászlón, tíz község köztük erdélyiek és horvátországiak részvételével.
Zalaegerszeg
Zalaegerszeg két folyó összefolyásánál található, halakban, vadakban gazdag vidék volt. Talán ennek köszönhető, hogy már az i. e. 7. évezredben, a felső paleolitikumban található itt település, amely egész Zala megyében az egyedüli ókőkori lelet. A következő időszak, amikorról maradtak leletek a városban, a rézkor. A régi ruhagyár elhagyott területén felfedezett, az azóta már teljesen befedett Vizsla-patak mellett megtelepedett, lengyeli kultúrához tartozó település ebből a korból datálható. Ekkor már a mai Zalaegerszeg területén többfelé, elszórtan találkozni településekkel.
A vaskorban kelta nyomokra lehet bukkanni, amilyenből Dél-Zala területén sokat, északon alig találni. Ebből arra a következtetésre lehet jutni, hogy Zalaegerszeg ekkor egy fontosabb út mellett állt, és ezt ellenőrizte a kelta lakosság.
Az ezt követő időszakokból származó leletek száma elenyésző, így valószínűleg semmilyen település nem volt ez idő tájt a területen.
Zalaegerszeg látképe a bazitai tévétoronyból
Metszet az egerszegi várról, 17. század
Metszet Zalaegerszegről, a 19. század eleje
Metszet Zalaegerszegről, a 19. század közepe
A zsinagóga 1912-ben
A Mária Magdolna Plébániatemplom, mögötte a Hotel Balaton és az APEH Zala megyei igazgatósága A Zala Megyei Bíróság és a Zala Megyei Büntetés-végrehajtási Intézet épülete. A kép felső részén a Vásárcsarnok látható.A település első írásos említése 1247-ből való, egy a veszprémi káptalan által kiadott oklevélben Egurscugként, 1293-ban pedig már Egerszeg néven. 1266-ban IV. Béla a veszprémi káptalannak adta a területet, így Egerszeg először egyházi birtok lett. Mivel a földesúr távol élt a területtől, így a bevételek nem mindig jutottak el hozzá, sokszor a környékbeli nagyurak, elsősorban a Kőszegiek vagyonát gyarapította. A 14. század során Egerszeg a környék legnagyobb települése volt, a legtöbb adót fizette.
1368 és 1389 között rövid időre a király tulajdonát képezte, majd Luxemburgi Zsigmond a Kanizsaiaknak adományozta, akik azonban azt elcserélték Szepetnek községért a veszprémi püspökkel. Így Zalaegerszeg egészen 1848-ig egyházi birtok maradt. A település határainak kijelölése 1381-ben történt, kőtemplomot is ekörül kapott a község. Ekkor a mérete mintegy kétszerese volt a környező településekének.
1421-et követően a település mezővárosi kiváltságokat kapott, egy összegben tartozott a földesúrnak adót fizetni, részleges önbíráskodása lett. Ezek a különleges jogok gyorsan gyarapították a lakosság számát, mivel a környező településekről megindult a bevándorlás. A 16. században már a legtöbb megyegyűlés itt zajlott.
Az 1530-as évek felé a város fejlődése megtorpant, mivel folyamatos támadások érték, elsősorban a környező területek földesurai fosztogatták a meggyengült központi hatalmat kihasználva. 1568-ban indult meg a város erődítése a török visszaverése érdekében. A településen vár épült, amelyet elsősorban a környező mocsarak védtek. Az első sikertelen török támadás a város ellen az 1570-es évek végén indult. Kanizsa 1600-as elestét követően megnőtt Egerszeg szerepe: a török ellen felépült sok apró zalai végvár irányítását innen szervezték. A települést védő vár azonban nem bizonyult jó védelemnek, egy 1616-os török portya súlyos károkat okozott a városban, végül 1664-ben rövid időre a vár is török kézre került.
A törökök mellett más súlyos terhek is sújtották a lakosságot. A városban többször pusztított pestisjárvány. Emellett az adózás is sokkal kellemetlenebb volt az itt élőknek: mind a kanizsai török, mind a végvári katonák jelentős adóterheket szedtek. Cserébe a földesúri szolgáltatások díjmentesek voltak. Ezt a jogot egy ideig még sikerült érvényesíteni.
Zalaegerszeg mai fogalommal élve megyeszékhellyé válása a 18. századra tehető. Ez idő tájt a megyegyűlések mintegy 75%-át itt tartották. A megye perifériáján lévő település megyeszékhellyé válásának több oka is van. Szerepet játszhatott a történelmi hagyomány, mely szerint hagyományosan Egerszegen tartották a korábbi gyűléseket is, a város a török időkben fontos megyei központtá vált, ám a legfontosabb érdeme a helynek, hogy a többi Zala megyei várossal ellentétben nem egy uradalom központja volt, így elkerülhetővé vált a helyi földesurak rátelepedése a megyegyűlésre. Még egy indok volt a város mellett, hogy a környéken több nagy nemesi család is élt, mint a Heteldyek vagy a Forintosok. Végül Egerszeg 20 600 forintos adománya, valamint a megyeháza (ma a Zala Megyei Bíróság épülete) 1730 és 1732 közötti megépítése egyértelműsítette a város közigazgatási központi jellegét. 1777-ben a szombathelyi püspökség kezelésébe került.
A 18. századi városképre jellemző, hogy egy jó darabig egyetlen kiemelkedő épület a barokkos megyeháza. Az 1760-as években épült az akkor monumentálisnak számító templom, illetve egy kaszárnya kőépülete. Az egyetlen polgári kőházban egy patika működött. A város legtöbb háza azonban továbbra is jellemzően tűzveszélyes, szalmával fedett vályogház volt, így a város történetében sok tűzvész pusztított. A legnagyobb tűzvész 1826. július 18-án és július 29-én volt a városban, a zsúpos és oromtetős házak szinte egy pillanat alatt leégtek. Még ebben az évben Póka Antal mérnök tervei alapján már tégla- és kőházakból építették újra a maival megegyező szerkezetű belvárost.
A városban a 19. század elejéig a kereslethez mérten nagyon kevés iparos és kereskedő élt, mivel a földesúr regáléjoga miatt szinte lehetetlenné vált a működésük. Az 1830-as évekre jelentősen megnőtt a városba költöző izraeliták száma, 1836-ra már mintegy 10%-ot tettek ki a zsidó vallásúak az amúgy római katolikus többségű össznépességből, ám ezek a családok se lendítették fel a város kereskedelmét. Így míg a város közigazgatásilag tagadhatatlanul a megye központja volt, gazdaságilag nem lett túl jelentős, a kulturális élet és művelődés terén pedig alig tudott mit felmutatni az akkori székhely: mindössze két elemi iskola működött a mintegy 3500 fős városban. A megye kulturális központjai ekkor Kanizsa és Keszthely voltak, ahova az egerszegiek csak nagy költségek árán juthattak el tanulni.
Az 1848-as forradalomban a városnak viszonylag kevés szerep jutott, a szabadságharcban a város 1848. december 31-ei megszállását követően nagyobb megmozdulás nem történt.
Az 1870-ben hozott községtörvény értelmében Zalaegerszeg nagyközséggé alakult át, ami súlyos presztízsveszteséget jelentett a városi rangot megtartó Nagykanizsával szemben. Végül komoly belügyminiszteri lobbi árán 1885. május 13-án Zalaegerszeg rendezett tanácsú várossá alakult, amelynek fő gondja a megye másik városával szembeni lemaradás behozása volt.
1887-ben a településhez csatolták a kereskedelmi szempontból fontos Olát. 1890-ben az Ukk-Csáktornya vasútvonal megépítésével a város bekapcsolódott a vasúthálózatba. 1895-ig új gimnáziumot, városházát, szállót, óvodát, pénzügyi palotát, téglagyárat kapott a város. 1891-ben épült a Zala Megyei Levéltár mai épülete, akkor még a főispáni hivatal számára. Stílusa eklektikus, reneszánsz díszítőelemekkel. A bejárat fölött, a homlokzaton a vármegye régi címere látható.
1904-re készült el a bizánci stílusban emelt neológ zsinagóga (ma Városi Hangverseny- és Kiállítóterem). 1909-ben megyei börtön (ma: Zala Megyei Büntetés-végrehajtási Intézet) létesült a városban.
A nagy fejlesztések közben a város alaposan eladósodott, így Kovács Károly, Zalaegerszeg első polgármestere még ugyanebben az évben (1895) lemondott. Utódja Botfy Lajos lett, aki 1900-ban bekövetkezett haláláig folytatta a városi fejlesztéseket, miközben csökkentette annak adósságállományát.
A 20. század eleje már kevesebb fejlődést produkált, így elmondható, hogy Zalaegerszeg ismét elmaradt a környék megyeszékhelyeitől.
Az 1920-as évek során ismét kisebb fellendülés volt tapasztalható a város életében. Ekkor épült meg a postapalota, a vasútállomás, a tűzoltóság épülete, a rendőrségi székház (a mai ügyészség), illetve a Notre Dame-rend kolostora.
Az 1974-1989 között használt címer
Zalaegerszeg címere A II. világháború nem okozott jelentős károkat a városban, igaz, a vasútállomás egy bombatalálat következtében leégett. A legsúlyosabb veszteséget a teljes helyi és környékbeli zsidó közösség, mintegy 1221 fő gettóba zárása, majd Auschwitzba szállítása jelentette. A város német megszállásának végül az 1945. március 28-án érkező Vörös Hadsereg vetett végett. Március 29-én már az egész város a szovjet csapatok kezén volt, akik gyorsan folytatták előrenyomulásukat nyugati felé, illetve a déli olajmezők irányába. Az április elején megalakult Zalaegerszegi Nemzeti Bizottság, első elnökévé Wassermann Frigyes nyugalmazott városi főmérnököt választották meg, akit rövidesen Kovács Károly, a kommunista párt helyi titkára váltott. A Bizottság első intézkedései egyikeként kinevezte Baráth Ferencet polgármesternek és dr. Lendvay Lajos városi tanácsnokot polgármester-helyettesnek.